FLUXUS ANTOLÓGIA

Henry Flynt: Fogalomművészet*
(a La Monte Young és Jackson MacLow által szerkesztett Antológiában megjelent eredeti változat)

    A "fogalomművészet" egy olyan művészet, amelynek a "fogalmak" képezik az anyagát, abban az értelemben, ahogyan például a zene anyaga a hang. Mivel a "fogalmak" szorosan kötődnek a nyelvhez, a fogalomművészet egy olyan művészet, amelynek a nyelv az anyaga. Vagyis a fogalomművészet abban különbözik például a zeneművészettől, hogy míg a tulajdonképpeni zene (szemben a lejegyzett, elemzett zenével) csak hang, addig a fogalomművészet nem választható el a nyelvtől. A nyelvfilozófia azt tanítja, hogy a "fogalmat" egy név tartalmának is tekinthetjük: ez a kapcsolat a fogalmak és a nyelv között. A fogalmak a platóni ideák maradványai (az idea az, ami például minden asztalban közös: az asztalság). Az idea képzetét a tartalmával objektív, metafizikus viszonyban álló név képzete váltotta fel (most az "asztal"-hoz való objektív viszony a közös minden asztalban). Mármost az az állítás, hogy egy név és a tartalma között objektív viszony létezhet, téves, és a "fogalom" szó, ahogyan ma általában használják, nem érdemel bizalmat. (Lásd a Tulajdonképpeni filozófia c. könyvemet.) Ha viszont beérjük a név és a tartalma közti szubjektív viszonnyal, azaz mi magunk döntjük el, hogyan akarjuk használni a nevet, mi magunk döntünk úgy, hogy bizonyos dolgok neveit állítani fogjuk, míg más dolgok neveit nem, akkor a "fogalmi" egy érvényes nyelv, és a fogalomművészet filozófiailag megalapozott.
    Mármost mi lehet művészi, esztétikus egy olyan munkában, amely csupán egy sereg fogalomból áll? Erre a kérdésre úgy válaszolhatok a legegyszerűbben, ha elmondom, honnan jött a fogalomművészet. Azzal a céllal hoztam létre, hogy rendet teremtsek néhány hagyományos tevékenység körül, amelyeket általában esztétikainak tekintenek. Az első ilyen tevékenység a "struktúraművészet", vagyis a zene, a vizuális művészet stb.: mindaz, amiben a "struktúra" a lényeg. A sruktúraművészettel legbehatóbban az "Általános esztétika" c. művemben foglalkozom, itt csak összefoglalom ottani megállapításaimat. A struktúraművészet azoknak az időknek a maradványa, amikor például a zenét tudásnak tekintették, egy olyan tudománynak, amelynek fontos mondanivalója van - például - a csillagászat számára. A mai kor struktúraművészei szintén hajlamosak olyan megismerőerőt tulajdonítani művészetüknek, mint amilyet a kovenciókhoz ragaszkodó matematikusok tulajdonítanak a matematikának. A struktúraművészet modern példái a fúga és a szeriális zene. E két példa jól illusztrálja a struktúraművészet két válfaját, melyek között az a fő különbség, hogy másként élvezzük őket. A fúga esetében a struktúra a zene hallgatása közben tudatosul bennünk. "Kapcsolatokat" írunk elő, azaz kategorizáljuk (remélhetőleg a zeneszerző szándékai szerint) a felcsendülő hangokat, ami azt jelenti, hogy egy "( asszociáción alapuló) művészeti struktúraélményben" van részünk. A teljesen szeriális zenének viszont olyan a struktúrája, hogy nincs lehetőségünk ilyesmire. Egyszerűen el kell olvasnunk a kottát, amely definiálja a kapcsolatokat. A struktúraművészettel két baj van. Először is hiába tesz úgy, mintha megismernénk valamit általa. Másodszor annak következtében, hogy egyszerre lenne zene, vagy más - a tudással semmilyen összefüggésben nem álló - dolog, és a struktúra által megjelenített tudás, mindkét törekvése kudarcot vall: zenének roppant unalmas, de nem képes kiaknázni azokat az esztétikai lehetőségeket sem, amelyek a zenének vagy egyébnek látszani nem akaró struktúrában rejlenek. A struktúrazene körül például úgy teremthetünk rendet, ha első lépésként nem nevezzük "zenének", majd azt mondjuk, hogy a hangok csak a struktúra hordozói, és hogy igazából csak a struktúra számít - nyomban kiderül, milyen korlátozott és szegényes is ez a struktúra. Akik azt állítják, hogy a struktúrazenének olykor zenei értéke is van, nem tudják, hogy az igazi zene (a baoule-kode-i goli tánc, L. Youngtól a "Konzervdobozok ablakokra", az "Édességek a kedveseimnek" a Drifterstől) mennyire jó tud lenni. A változtatás végrehajtása fogalomműveket eredményez, hiszen a struktúrák fogalmak. Mellesleg egy kevésbé fontos műnem is fogalomművészetté válik, ha rendet teremtünk körülötte: a művészet fogalmaival - így például a zenében a "partitúrával", "az előadó és a hallgató viszonyával" vagy az "előadással" - játszadozó művészetre gondolok. A struktúraművészetre vonatkozó második kritikai megjegyzésem kisebb változtatásokkal erre a művészetre is érvényes.
    A fogalomművészetnek egy másik fontos előzménye is van, a matematika. Itt csak összefoglalom a matematikát forradalmasító eredményeimet - a részleteket lásd a függelékben. A forradalom kiváltó oka mindenekelőtt az ízlésemben keresendő. Csökkenteni akartam a matematikai felfedezések jelentőségét, a tételeket és bizonyítékokat felfedező matematika jelentőségét. Nem volt túl sok érzékem az ilyen felfedezésekhez, ráadásul untattak is. Az első módszert már 1960 nyarán kiötlöttem: tekintettel arra, hogy a tiszta matematikának ma már inkább esztétikai, mint kognitív értéket tulajdonítanak, miért ne alkothatnánk esztétikus tételeket, nem törődve vele, hogy igazak-e vagy hamisak? A második módszer ugyanebből az időszakból származik: filozófusként arra jutottam, hogy a szokásos állítás, miszerint a tételek és a bizonyítékok felfedezések, téves, ugyanazért, amiért a "fogalmak" nem érdemesek a bizalmunkra. A harmadik módszer 1960 őszén-telén körvonalazódott: a formális matematika felderítetlen tartományaiban kell dolgozni. Így olyan matematikát kapunk eredményül, amelynek ugyan szintén vannak állításai, tételei és bizonyítékai, de az utóbbiakat a szó hagyományos értelmében nem fedezték fel. Mármost a matematika tágabb lehetőségeinek felderítése, annak is az általam forradalmasított módja, könnyen túlvezethet azon, amit értelmesen "matematikának" hívhatunk. A "matematika" kategóriája a platonizmus maradványa, egy "természetellenes", rossz kategória. Matematikai munkáim egy új kategóriához, a "fogalomművészethez" vezetnek, amelynek a hagyományos (felfedezéseken alapuló) matematika rendbe hozott változata egy nem tipikus, kicsi, de jól fejlett területe.
    Most visszatérhetek ahhoz a kérdéshez, hogy miért "művészet" a fogalomművészet. Miért nem abszolút új, vagy legalábbis nem-művészeti, nem-esztétikai tevékenység? A válasz az, hogy a fogalomművészet előzményeit általában művészeti, esztétikai tevékenységeknek szokták tekinteni. Mélyebb értelemben arról van szó, hogy az érdekes fogalmakat, a már önmagukban is élvezetes fogalmakat (főleg a matematikában találkozunk ilyenekkel) "szépnek" szokták nevezni. Amikor a tevékenységemet "művészetnek" hívom, egyszerűen csak a szokványos szóhasználathoz igazodom, és elismerem, hogy a fogalomművészet a struktúraművészetből és a matematikából ered. Ugyanakkor zavart okoz, ha az olyan, nem ide tartozó dolgokat, mint a (valódi) zene által keltett örömérzet, ugyanazzal a névvel illetjük, mint a fogalmak intellektuális élvezetét. Mivel a fogalomművészet majdnem mindent magában foglal, amit valaha is "zenének" neveztek - persze az érzelmekre ható zene kivételével -, talán helyesebb volna, ha a "művészet" jelentését az érzelmekre ható művészetre szűkítenénk, az én tevékenységemet pedig egy új, független tevékenységnek fogadnánk el, amelynek semmi köze a művészethez (és a tudáshoz).

Transzformációk - A kiszínezett kotta No. 1. fogalomművészeti változata 61/3/14
(61/10/11)

    Az alapobjektum: egy olcsó, vékony géppapír.

    Az alapobjektum (1. tárgy) átalakítása 2. tárggyá: áztasd az alapobjektumot gyúlékony folyadékba, majd égesd el egy fekvő téglalap alakú fehér tűzálló felületen - a 2. tárgy a hamu (a felületen).

    A 2. tárgy átalakítása 3. tárggyá: készíts a képmezőt pontosan kitöltő fekete-fehér fényképfelvételt a fehér fénnnyel megvilágított 2. tárgyról (a hamutéglalap képe a fehér felület figyelembevételével /azaz a felület behamuzott része/; a kép élei legyenek párhuzamosak a felületéivel és messék a hamunak a felület éleihez legközelebb eső pontjait); hívd elő a filmet - a 3. tárgy a negatív.

    A 2. és 3. tárgy átalakítása 4. tárggyá: olvaszd meg a 3. tárgyat és csorgasd öntőformába, oly módon, hogy kihűlés után kis görbületű, kétszeresen konvex műanyaglencséket kapj eredményül. A lencsék felhasználásával készíts sárga fénnyel megvilágított képeket a hamu-téglalapról - a 4. tárgy a színes negatív.

    A 2. és 4. tárgy átalakítása 5. tárggyá: hajtsd végre ismét az előbbi transzformációt, de ezúttal nem a 3., hanem a 4. tárgyon, használj vörös fényt - az 5. tárgy a második színes negatív.

    A 2. és 5. tárgy átalakítása 6. tárggyá: hajtsd végre ismét az előbbi transzformációt az 5. tárgyon, használj kék fényt - a 6. tárgy a harmadik színes negatív.

    A 2. és 6. tárgy átalakítása 7. tárggyá: készíts lencséket a lefényképezett hamuval összekevert 6. tárgyból; készíts fekete-fehér felvételt fehér megvilágításban a fehér felületnek arról a részéről, ahol a hamu-téglalap volt; hívd elő a filmet - a 7. tárgy a második fekete-fehér negatív.

    A 2., 6. és 7. tárgy átalakítása a végső (8.) tárggyá: olvaszd meg, öntsd formába és hűtsd le az utolsó transzformációban használt lencséket, úgy, hogy egy negatív jöjjön létre belőlük, és készíts lencséket a 7. tárgyból; végy egy nagyítógépet, s a negatív és a lencsék felhasználásával készíts két fényképmásolatot, egy nagyítást és egy kicsinyítést - a nagyítás és a kicsinyítés együttesen alkotja a végső tárgyat.

A Matematikai rendszer 61/3/26 (61/6/19) fogalomművészeti változata

    "Elemnek" a szemközti lapot nevezem (az ábrával), mindaddig, amíg a függőleges vonal és a vízszintes vonal hosszának látható, érzékelhető aránya (az elem "hozzáadott aránya" meg nem változik.

    A "válogatássorozat" az elemek egy olyan sorozata, ahol az első elem hozzáadott aránya a legnagyobb, és minden további elem hozzáadott aránya kisebb, mint az őt megelőzőé. (Az arány csökkentéséhez, vagyis hogy a vízszintes vonalhoz képest rövidebbnek lássuk a függőleges vonalat, megpróbálhatjuk vonalzóval lemérni a vonalakat, hogy meggyőződjünk róla: a függőleges vonal nem hosszabb a másiknál, majd kísérletet tehetünk rá, hogy azonos hosszúságúnak lássuk a vonalakat; vagy hasonló ábrákat készíthetünk különböző tényleges /lemért/ arányokkal, és gyakorolhatjuk az arányok megítélését stb.) (Figyeljük meg, hogy egy válogatássorozat elemeinek sorrendje nem feltétlenül azonos a látás alapján felállított sorrenddel.)

Fogalomművészet: Végpontsorozatok (1961 május-július)

    A "halo-pont" a tér tetszőleges pontja abban a fokozatosan halványuló szivárványszín fényudvarban, amelyet akkor látunk, amikor a leheletünkkel bepárásított szemüvegen kesztül egy éles kis fehér fénybe nézünk.

    A "kezdőpont" az eredeti fényudvar halvány külső gyűrűjének egy pontja.

    A "végpontsorozat" a halo-pontok sorozatának egy olyan sorozata, ahol minden halo-pont a fényudvar egy (eredeti) sugarára esik; az első sorozat tagjai kezdőpontok; az összes többi sorozat első tagja (a "következmény") az előző sorozat nem-első tagjaiból (az "előzményekből") adódik: a belső végpontja a halvány külső gyűrű sugárirányú metszőegyenesének, a további tagok pedig (már ha léteznek) vagy kezdőpontok, vagy az előző sorozatok első tagjai; az utolsó (két) sorozat első tagját leszámítva minden első tag nem-első taggá válik, és a halo-pontok csak egyszer válnak nem-első tagokká; az utolsó sorozatnak csak egy tagja van.

Meghatározatlanság

    A teljesen meghatározott végpontsorozat egy olyan végpontsorozat, amelynek minden halo-pontját ismerjük (megadjuk).

    Az előzményeit tekintve meghatározatlan végpontsorozat esetében csak a következményeket és a következményeken túlnyúló sugárirányú metszővonalakat ismerjük (adjuk meg).

    A halo-pontjait tekintve meghatározatlan végpontsorozat esetében csak az elmosódott külső gyűrű sugárirányú metszőegyenesét és e metszőegyenes - befelé mozgó - belső végpontját ismerjük (adjuk meg).

fordította Koppány Márton

* Flynt, Henry: Concept art..., 1961. In: An Anthology. Ed. by La Monte Young. Georges Maciunas and Jackson MacLow, New York, c. 1962, reprint: 1963. és Heiner Friedrich, Köln, 1970. <>